Vácrátót története

Böőr László és Szabó Attila
[Száz magyar falu könyvesháza sorozat Vácrátót]
Vácrátót a budapesti agglomeráció észak-keleti szélén fekszik a Nyugat-Cserháthoz tartozó Gödöllői-dombság északi részén. A falun három patak folyik keresztül, a Tece-, a Sződ-Rákos- és a Hartyán-patak.

Vácrátót község első írásos említése óta Pest-Pilis-Solt, illetve Pest megye váci járásába tartozik. Az itt folytatott régészeti kutatások során találtak őskori, a zselizi kultúrát képviselő cserepeket és pattintott kőeszközöket, a bronzkorból, illetve a vaskorból származó cseréptöredékeket, mely utóbbiak már tartósan megtelepedett népességre utalnak. Lakott volt a terület a római korban is – amint a nagyszámú szarmata kori maradvány bizonyt –, de a falu határában a honfoglalás korának, majd a korai Árpád-kornak is megtalálhatóak az emlékei.

A középkori falu a mai település északnyugati részén, a település központjától mintegy négyszáz méterre épült ki.

Nevét - a kor akkori szokásának megfelelően - első uráról kapta. Kézai Simon említi Képes Krónkájában, hogy az itáliai apuliai tartományból származó Olivér és Ratold lovag Könyves Kálmán király korában, a XI. század végén került az országba, ahol több birtokot is kaptak. Ezek egyike a Pest megyei Rátót település, illetve a környező községek területe. 1283-ban megosztoztak birtokaikon a nemzetség tagjai és Ratolt falvát – a mai Rátótot – Leusták és Olivér fiai, továbbá István fiai, Domokos (a Pásztói család őse) és László (a Tari család őse) kapta. A falu jelentős településnek számított, temploma is volt. E középkori templom helye nem ismert.

A község XIII-XVI. századi történetére vonatkozóan már számos írott forrással találkozunk. A két legnagyobb birtokos a Pásztói és a Tari család volt, de uraltak részeket a Nézsaiak is. Adták-vették birtokaikat, és szüntelen harcot folytattak a bő vizű patakon elhelyezett vízimalmokért. A falun keresztül vezető út kötötte össze a középkorban az Alföldet - ezen túl az erdélyi sóbányákat - a Dunántúllal a váci réven keresztül. A főúton nemcsak békés kereskedők és szállítók jártak, szinte miden évszázadban hadak is vonultak erre. A közeli Vác biztos piacot jelentett a mezőgazdaságból élő rátótiaknak, ugyanakkor osztoztak a nagy szomszéd olykor szomorú sorsában is.

Rátót 1541 utána török hódoltság területévé vált, lakó kénytelenek voltak kétfelé: török és magyar részre egyaránt adózni. A hódoltság közel másfél évszázada alatt a község neve mindig előfordul a török és a magyar adóösszeírásokban, tehát folyamatosan lakott hely volt.
Nem élte túl azonban a török alóli felszabadító harcok pusztításait, 1690-ben a lakatlan helyek között írták össze. Később újra találkozunk a rátótiakkal és földesuraikkal is. A XVIII. században a két legnagyobb birtokos a századfordulóra elérte az ötszázat. A tudományos kutatások még nem erősítették meg azt a hipotézist, hogy Rátóton viszonylag nagy számban maradt meg a korábbi magyar őslakosság, ide zömmel magyarok telepedtek, miközben a környező községekbe a szlovákok. A házasságkötések révén bekövetkezett keveredés során Rátót is "eltótosodott", ahol a lakosság döntő hányada magyarnak vallotta magát, de "tót" módon élt és beszélt. A vácrátótiak e sajátos etnikai kettőssége egészen az elmúlt évtizedekig megmutatkozott a viseletben, a szokásokban, a nyelvhasználatban egyaránt.

Rátót lakossága jellemzően katolikus, hitüket megőrizték mind a mai napig. A Mágóchy János földbirtokos által 1746-ban felépített templomot évszázadok során többször bővítették. Oltárai és fő berendezési tárgyai a magyar barokk faszobrászat legszínvonalasabb alkotásai közé tartoznak.

Rátót község jobbágyai 1848-ban szabadultak meg úrbéri terheiktől. Ekkorra jellemzővé válik a zselléresedés, a korábbi úrbéres telkek elaprózódnak. A jobbágyfelszabadítás után csak a legelőterületek maradtak közös használatban, és a korábbi majorsági szőlő is felosztásra került. A homokos talajon a gazdák főleg rozsot, árpát és kukoricát termeltek, az általánosan elterjedt háromnyomásos gazdálkodásban. 1895-ben a gazdaságok több mint a fele volt a szántó, a rét- és legelő aránya pedig megközelítette az összes terület egyharmadát, ami lehetővé tette a bő vizű legelőkön a jövedelemszerző szarvasmarhatartás elterjedését. A századfordulón az össznépességnek nyolcvanhét százaléka élt közvetlenül a mezőgazdaságból.

1848 előtt a helységben Géczy István referendárius volt a legnagyobb birtokos, a XIX. század utolsó harmadában már a Vigyázó család. Ebből az időből ismertek már a Zichy, Gosztonyi és Rudnay család nevei is. Gróf Vigyázó Sándor 1872-ben építette meg kastélyát a község közepén és létesített körülötte kb. 30 ha-os angol parkot. Az építtető fia örökös nélkül halt meg 1928-ban és ekkor - apja végakarata szerint - a Magyar Tudományos Akadémia kapta meg a kastélyt és a parkot. Az Akadémia akkori szervezeti felépítése és pénzügyi helyzete nem tette lehetővé a kert fenntartását, az örökhagyó végakarata szerint.

Egy rövid ideig visszakerült oldalági rokonához, aki 1936 őszén eladta a kastélyt és a parkot Debreczeni Sándor pesti ügyvédnek. A II. világháború alatt és különösen után is sokat károsodott a kert, nem volt gazdája. Csak a földosztást követően, 1946 májusában kapta meg az Országos Természettudományi Múzeum, hogy botanikus kertet és növénykísérleti állomást létesítsen. 1952. január 1-jén a Magyar Tudományos Akadémia átvette az állomást és létrehozta az MTA Ökológiai Botanikai Kutatóintézetét.

A nemzetközi hírű botanikus kertet évente százezer látogatót fogad. Az országban egyedül itt található a növényrendszertani gyűjtemény, de megcsodálhatjuk az üvegházban, a sziklakertben látható egzotikus növényeket is. Kiemelkedően gazdag fa- és cserjegyűjteménye, a Biblia növényeit bemutató kertrésze is. (e-mail: mtaobki@botanika.hu)

A község közigazgatási területe 1850 ha, ebből belterület 186 ha.

Vácrátót állandó lakosainak száma 2001. január 1. napján 1633 fő.

A község szomszédos települései: Őrbottyán, Csomád, Sződ, Csörög, Vácduka és Váchartyán.

A botanikus kertről további információ az intézmény honlapján: www.botanika.hu